DEXTER MONROE

Chio;; Santa Cruz de Tenerife;; Spanyolország

Életem első tizennyolc évét ezen a szigeten éltem le. A sziget a Kanári-szigetek szigetcsoporthoz tartozik, és az Atlanti-óceán veszi körül.  Maga a hely, az emberek és a hőmérséklet rettenetesen hiányzik, van hogy néha most is előveszem az ott készült régi családi vagy tájképeket, és hosszan nézegetem, felidézve kellemes és kellemetlen emlékeket. Hiányzik a tenger, és a füllesztő hőség, a délutáni szieszta, az éjszakai élet. Néha azon kapom magamat, hogy már a számítógép előtt ülök, böngészem a repülőjegyeket, amik oda visznek vissza, de ilyenkor mindig eszembe jut, hogy miért is jöttem el onnan.
A családom anyai ágról törzsgyökeres spanyol család, apai ágról pedig alkoholista és munkanélküli. Nem sokkal a nagymamám halála után a házunkat elárverezték, és így a külvárosba, a gettó negyedbe kellett költöznünk, egy panelház két és fél szobás lakásába, ahol a két szülő mellett még öt gyereknek kellett a hely. Rettentő kicsi volt a hely a serdülőkorban lévő fiataloknak, és az anyám és apám közötti nézeteltéréseknek amik lassacskán egyre többször fordultak át veszekedésbe, kiabálásba és bántalmazásba. Ha lehetett a testvéreimmel korán reggel, mikor se anyánk se apánk nem volt ébren, akkor mentünk és este próbáltunk mindig akkor érkezni, amikor ők már részegen fetrengtek az ágyban. Nem voltak mintaszülők. Sőt egyáltalán nem voltak szülők, csak két szerencsétlen akiknek nem jutotta óvszerre, és akiknek az élet nem jött be. Anyám elmondása szerint azért szülte meg Jessicát, a legidősebbet, mert gyereket szeretett volna, viszont mi többiek csak becsúsztunk valahogy, Jessica pedig azt a nézetet vallja, hogy anyám azért szült meg minket hogy neki több gondja legyen. Amióta az eszemet tudom sosem voltam anyám kezében, sosem kaptam tőle jó éjt puszit, és sosem jött el a focimeccseimre, ez általában a testvéreim feladata volt. mi dolgoztunk, mi fizettük a lakbért, mi voltunk egymás gyámjai, az apuka, az anyuka és a gyerek egy személyben. Vissza sem tudok emlékezni arra hány alkalom volt, amikor én mentem el az öcsém fogadóórájára, és hányszor vertem szét az ugyan olyan züllött, gettóbeli srácokat akik zaklatták a húgomat. Az élet amit mi éltünk, másoknak elképzelhetetlen, hiszen nálad otthon biztosan nem füvezik együtt az apuka meg a gyereke, anyád fogadni mernék, hogy sosem kínált még cigarettával, és biztos vagyok benne, hogy apád sosem lopta el a nagy nehezen összegyűjtött pénzt, hogy aztán elverje a kocsmában.

Arguayo;; Santa Cruz de Tenerife;; Spanyolország

Hamarosan Chioból Arguayoba költöztünk, amikor a bérlő kidobott minket. Apám egyik rokona fogadott be minket egy évre, aki jó Monroehoz híven szintén alkoholista, és munkanélküli volt, aki a rokkant nyugdíjából élt meg. Ő és a neje a külvárosban laktak, egy három szobás családi házban, ahol a falakról omlott le a vakolat, és a tapéta cigaretta illatot árasztott. Az az egy év amikor ott laktunk maga volt a pokol, új iskola, új hely, ahol új munkát kellett keresni. Nekem személy szerint egy barátom sem volt akkoriban, mert akkor éltem életem egyik mélypontját. Folytonosan kimaradtam az iskolából, loptam, füveztem és mindenkit leszartam. A nővérem, akinek minden a nyakába szakadt, az hogy eltartson minket, hogy bejárjon az iskolába miattunk, hogy lelket öntsön a többiekbe, segítse őket a tanulmányaikban, vigyázzon a kisebbekre, feladta. Azon a nyáron velem osztotta meg a terveit, nekem mondta el, hogy mire készül. Azt mondta, hogy ha nem jut innen el, ha nem tud olyan messzire menekülni, amennyire csak tud, ha nem változtathat nevet, életet, akkor felakasztja magát. Az én véleményem persze az volt, hogy a család az szent, haragudtam rá, mert ott akart hagyni minden közepén, ahelyett, hogy segített volna kilábalni belőle, utáltam azért, mert menekülni akart, és nem akart magával vinni. Nem segítettem neki, pedig kérte, hogy dolgozzak, vagy a lopott pénz egy részét adjam neki, a többit pedig költsem arra amire akarom, nem érdekli, hogy fű vagy pia, kurvák, vagy ruhák, éljem az életem, nekem ő ne az anyám nem mondja, hogy mit tegyek, de segítsek neki. Önzőnek neveztem pedig én voltam az. Kerültem, nem szóltam hozzá, nem aludtam otthon, csakhogy ne kelljen látnom. Az utcán éjszakáztam, padokon vagy egy híd alatt, egészen addig amíg már nem volt mit ennem, nem volt kivel beszélnem, és olyan egyedül maradtam ténylegesen, mint a kisujjam. Akkor hazamentem. Emlékszem hideg volt éjszaka, az ajtók pedig nem voltak bezárva. Apám és a rokona a nappaliban a földön hevertek, az anyám a kanapén feküdt, a másik nő pedig a konyhában főzött. Megkért, hogy szóljak mindenkinek, hogy kész a vacsora, én pedig nem akartam egy részeg emberrel vitatkozni, bólintottam, és feliszkoltam a szobámba. Akkor a nővéremnek külön szobája volt, azért mert akkoriban talált magának valakit. Oda indultam, lenyomtam a kilincset, de még most is azt kívánom, hogy azon az éjszakán bár fagytam volna halálra egy padon, és soha ne láttam volna a nővéremet ahogy lelóg a csillárról.

Tamaimao;; Santa Cruz de Tenerife;; Spanyolország

Az egész családot megrázta Jessica öngyilkossága, és volt egy fél év az életünkben, amikor anyám és apám dolgozott, ugyan a külvárosban laktunk Tamaimamoban, de elég nagy volt a lakásunk ahhoz, hogy kényelmesen elférjünk. Abban a félévben mindannyian azért imádkoztunk esténként, hogy a szüleink sose változzanak meg. Valószínűleg a gyász kirángatta őket abból a romlott életmódból amit éltek. Azokban az időkben mindennap volt mit ennünk, és az akkor tíz éves öcsém nem kényszerült arra, hogy valahogyan pénzt keressen. Azt nem mondom, hogy nekem nem kellett dolgoznom, hogy már nem én jártam a szülőikre, mert hazudnék, de voltak más dolgok. Nagyon sokat jártunk kirándulni, le a tengerpartra, úgy éltünk, mint egy normális család. Emlékszem akkor kaptam meg életem első fényképezőgépét, kis filmtekercses ősrégi vacak, ami még most is megvan és van hogy inkább azt veszem elő, és azzal készítem el a fotósorozatot. Annak idején nagyon örültem a gépnek, olyan volt, mintha egy álmom vált volna valóra. Nagyon sok képet készítettem vele, eldugott helyekről, az utcákról éjjel, nappal, a családomról, mikor nem figyeltek, az állatokról, a tengerről, a napról minden egyes órában, és később fotósorozatot is jelentettem meg ezekből. A gép ugyan már ramaty állapotban, de még mindig megvan. Az összes testvérem belevéste, vagy ráfirkálta a nevét, anyám és apám is, barátok ismerősök, az egész tele van firkálva, matricázva, de van egy kis rész, egy szent terület ahol Jessica neve szerepel. Akárhányszor ránézek mindig eszembe jut ahogy a nyakkendő a húsába vág, és az élettelen teste. Mostanában igyekszem egyre többször a gépre nézni, hogy eszembe jusson az, hogy az én hibám, mert én tehetek róla.

Arguayo;; Santa Cruz de Tenerife;; Spanyolország

Miután a szüleim rájöttek arra, hogy a gyászt enyhíti az alkohol, újra inni kezdtek. Visszaköltöztünk Arguayoba, egy panelházba, és beköszöntöttek a jól ismert napok, amikor anyu meg apu hajnali egykor esnek haza részegen, délután kelnek fel, és nem dolgoznak. Ki kellett lépnem az iskolából, hogy tudjunk valamiből élni, négy munkám volt, és még így is alig-alig futotta a villanyszámlára. Azon a nyáron elkövettem életem legnagyobb hibáját, illegálisan füves cigarettát árultam több pénz reményébe, de elkaptak, és mivel már büntethető életkorban voltam, és ügyvédem sem volt, a priuszaimra pedig még emlékezett a bíró, egy és fél év szabadságvesztéssel sújtott, bár óvadékét tehettek volna le értem, de nem volt senki aki ezt megtegye. Jó magaviselet miatt egy évet kellett bent töltenem, de életem legrosszabb időszaka volt. próbáltam úgy felfogni, mint egy kisebb luxust, volt ágyam, ahol egyedül aludtam, kaptam minden nap ételt, volt melegvíz.. viszont hamar rádöbbentem, hogy ezt nem lehet pozitívan megélni. Mindennap szembe kellett néznem olyan arcokkal, akik már öltek, vagy pedofiliával kerültek be, és mindezek mellett minden napot meg kellett úgy úsznom, hogy le tudjak ülni, hogy senki ne akarjon magának. Egyszer látogatott meg anya, behozta nekem a fényképezőgépemet, és akkor láttam őt életemben utoljára. Megjegyeztem magamnak az arcát, lőttem róla egy utolsó fényképet. Haja csomósan lógott az arca mellett, arca beesett, hófehér, a körmei pedig vörösek, és akkor is olyan tömény pia szagot árasztott, hogy már attól részeg lett az ember, hogy hozzászólt.

Zaragoza;; Spanyolország

Miután szabadlábra helyeztek, eszembe sem volt, hogy visszamenjek oda ahonnan jöttem, nem voltam kíváncsi a saját családomra, bár néha feltört bennem a bűntudat, hogy a testvéreimet otthagytam. Zaragozában egy albérletben laktam, a belvárosban, és minden alkalmi munkát amit tudtam elfogadtam, hogy pénzt keressek. Én aztán akkortájban nagyon sok mindent dolgoztam, voltam pizza futár, takarító, szórólap osztogató, eladó, szendvicsember, pornószínész, menzás, takarító, amit hozott az élet, de emellett igyekeztem a fotózással is pénzt keresni, mert az volt az életem.  Készítettem egy-két kisebb fotósorozatot, és volt köztük olyan is, amivel sikerült pénzt keresnem. Akkor azt éreztem, hogy ez az az élet amit élni akarok, ugyan szinte nulla-huszonnégyben dolgoztam, érdekes arcokkal éltem együtt, akiknek voltak furcsa dolgai, de akkor minden rendben volt. volt pénzem, voltak barátaim, munkáim, és azt csinálhattam amit akartam. Ugyan később megbántam, hogy azokban a „filmekben” szerepeltem, de úgy fogtam fel, mint életem egyik szakaszát, amikor próbálkoztam, hogy mi is való nekem. Kiderült hogy nem az. Egészen huszonegy és fél éves koromig éltem a városban. Imádtam, egyszerűen ott senki nem tudta, hogy ki vagyok, vagy mit tettem, kik a szüleim. Azt hazudtam, hogy árva gyermek vagyok, anyám és apám egy autóbalesetben haltak meg, a testvéreimmel külön nevelőszülőkhöz kerültünk, és öt éves koromban láttam őket utoljára. Néha emésztett a gondolat, hogy mi van velük, hol laknak, de aztán mindig elnyomtam magamban, nem hiányzott a régi életem, a magam ura akartam lenni. Nyelveket tanultam, angolt és elkezdtem a franciát. Befejeztem a tanulmányaimat, nehezen de sikerült letennem az átfogó vizsgákat, és a fotózás is kezdett egyre több pénzt hozni. Megismerték a nevemet odahaza, olyan barátaim lettek akiknek jó kapcsolataik voltak, de aztán kaptam egy levelet, amiben közölték, hogy anyám alkoholmérgezésben elhalálozott. Kegyetlenül hangozhat, de nem érintett olyan mélyen, mint anno Jessica halála, de tudtam, hogy mennem kell, le kell lépnem onnan is, mert nem vagyok elég messze.

Mercy Falls;; USA

Tovább menekültem, eleinte New Yorkba akartam menni, de rájöttem, hogy arra nincsen elég pénzem, így kerestem egy kis városkát ahol kezdhetek valamit magammal, ahol nem tudják, hogy ki vagyok, honnan jöttem, és mi fűződik a múltamhoz. Itt is albérletben lakom, kedves, és érdekes emberekkel, és egy fotós boltban dolgozom, vállalok felkéréseket, és próbálok beilleszkedni. Néha még eszembe jutnak a testvéreim, az apám, Tenerife, a múltam, az hogy még most is egyedül vagyok, nincs senkim, nincs akinek hiányoznék. Szeretnék híres ember lenni, körbeutazni a földet, és egyszer visszamenni Spanyolországba, a kis szigetre ahonnan származok, elmenni a nővérem és anyám sírjához, meglátogatni a testvéreimet, bocsánatot kérni de tudom, hogy ehhez idő kell. Nem tudnék visszamenni, mert üldözne a régi életem, minden sarkon eszembe jutna, hogy ott dőlt romokba minden. Ugyan a hely nem tehet semmiről, de én mégis azt hibáztatom, meg az anyámat, és az apámat, a nővéremet, magamat, a bírót aki elítélt, az embert aki levelet írt, a nagymamámat aki meghalt, de mégis mélyen legbelül tudom, hogyha a dolgok nem így történnek én most egy senki lennék, lehet, hogy én is alkoholmérgezésben haltam volna meg, vagy egy padon halálra fagyva, az is lehet, hogy felakasztottam volna magamat, vagy kiugrottam volna egy ablakon. Azért egyszer majd visszamegyek, és elsuttogok egy köszönömöt is.