Brenna Lyons

Tanulás, tanulás, tanulás. Már napok óta más sem jár a fejemben. Nem könnyű dolog a jogi egyetem. Sosem volt az. Ezt már akkor is tudtam szerintem, amikor megszülettem. Ez a sorsom. Apám ügyvéd és mivel csak egy ügyefogyott öcsém van, akit soha de soha nem érdekelt a tanulás se a jog, ezért ki más vehetné át a karriert, az üzletet a későbbiekben, mint az egyetlen lány a családból…. vagyis én. Anyámról nem is beszélek. Ő nem csinál soha semmit, csak élvezi, hogy apámnak mennyi pénze van. Szülők… néha megmaradni sem lehet mellettük. Szerencsére amióta a jogi egyetemre elindultam – lassan már az utolsó évemet kell kezdenem – különköltöztem egy belvárosi lakásba, ami elég messze van a szülői kertvárosi háztól szerencsére. Ez nélkül is vagyok eleget velük. Pont eleget.
Hétfő reggel van, én pedig haptákban szedem össze a cuccaimat az asztalomról, próbálom azt a rengeteg sok papírt csoportosítani és összetűzni, mielőtt - szokás szerint - valamit elhagyok, ami fontos. Mostanában valahogy rám jár a rúd. Nincs nagyon szerencsém. Úgy tűnik, elhasználtam az összes joker lapomat mostanában… ez elég gáz. Sajnos az egyetemen sem úgy mennek már a dolgok, ahogy én szeretném… Majd lassan. Ilyenkor csak nagy levegőt szoktam venni és kifújni, majd belegondolok, hogy mi vár rám a későbbiekben, ha ezt sikerül befejeznem… szabadság.
Miután elvégeztem a papírok összepakolását, egy nagyobb táskát veszek elő, beledobom őket abba és még egy utolsó pillantást vetek a tükörre. Kirúzsozom a számat, aztán azt is elteszem, és a bejárati ajtó előtt egy pillanatra megállok csak, felveszem a kocsi kulcsom és indulás. Még szerencse, hogy a nyári melóból tavaly sikerült megvennem ezt a drága autót, így azóta nem kell se gyalogolnom, se buszoznom. Bezárok mindent, kétszer megnézem –ez a mánia! – majd beszállok az autóba. Magam mellé teszem a táskát, beindítom és elindulok. Ismét nagy levegőt kell vennem. Már csak pár óra választ el a vizsgától és ki tudja, mi lesz. Ez az utolsó ebben a félévben. Annyira fontos.
Az autóban elindítottam a szokásos AC/DC lemezt, amelyet vizsgák előtt mindig meg szoktam hallgatni. Vannak furcsa szokásaim, tudom. Sőt, ki sem nézné belőlem az ember, hogy ilyesmit hallgatok. Tizenöt perc autókázás után úgy döntöttem, hogy mivel nagyon gyengécske a forgalom, inkább előveszem az egyik jegyzetemet és közben simán tudok majd a kettő dologra koncentrálni. Namost, igen… ameddig én előtúrtam a jegyzetet, az a két másodperc alatt teljesen megváltozott minden. Hirtelen fékezés, egy embert láttam meg magam előtt átsétálni az úttesten. A jegyzetek kirepültek a kezemből, mindenhol papírok voltak, én pedig rémültem fogtam a kormányt, szorongattam, majd előkaptam a telefonomat és gyorsan beütöttem a mentők telefonszámát. Azonnal itt lesznek.
Azt sem tudtam mit csináljak. Hirtelen kiléptem a kocsiból, odamentem a férfihoz, de nem mertem hozzáérni, megfordítani. A pulzusát néztem csak meg, sajnos az elsősegély vizsgám még nincs meg, ami elég nagy baj tudom, de ezek után tuti le fogok tenni. Kelleni fog. Annak ellenére, hogy mindent utálok, ami a kórházzal kapcsolatos.
Még él. Még él és túl is fogja élni remélem. A mentők két percen belül itt termettek, elvették mellőlem, majd már a mentőautó szirénázva suhant át a piroson és én pedig utánuk indultam. A könnyeim hullottak amint beléptem a kórház ajtaján. Rémes emlékek kötnek ide a nagymamámmal kapcsolatban, de most próbáltam nem erre gondolni, hanem csak menni és megkeresni azt a helyet, ahová a férfit vitték. Féltem, nagyon féltem. Nem tudtam, hogy túléli-e. Csak reménykedni tudtam az egészben. Az ajtó előtt ültem és várakoztam, de még jó ideig senki sem jött oda hozzám, senki sem tudott mondani semmit…